„Mert, csak aki heverészik
Annak lehet igazából igaza“

                                               Sziámi

Bár még tart a szieszta, azért ne aggódjon senki, már szundítottam egy rövidet. Fontos, sőt elengedhetetlen dolog a szieszta. Itt lenne az ideje, hogy törvényileg szavatolt sziesztája legyen mindenkinek. Mert ez fontos lehetne.

Miért is?

Mert, aki nem siet, az ráér. Az ráér lassan, higgadt fejjel, akár érzelemmentesen reflektálni a környezetére és a saját életére is. Aki nem siet, az nem stresszel folyamatosan, nem kell neki állandóan bizonyítania. Az jó eséllyel nyugodt. Megfontolt. Akár elégedett is lehet.

Az én sziesztám pl. minden esetben egy könyv fellapozásával kezdődik. Most éppen regényt olvasok, de a nem a műfaj a mérvadó, hanem a rászánt idő. A rászánt csöndes, kontemplatív pillanatok.

Akinek van ideje, akinek van szabadideje, annak mindene van. Az igazán gazdag. Az az igazán gazdag. Éppen a napokban vallott az életéről, érzéseiről, örömeiről, hozzáállásáról néhány percben két merőben különböző helyzetben lévő, homlokegyenest más világnézetet valló barátom illetve ismerősöm.

Az egyik magyar és gazdagnak, de legalábbis valóban jómódúnak mondható. Anyagilag mindenképpen. Mit mondott? Hát panaszkodott. Panaszkodott, mert nincs idő semmire. Se pihenés, se kikapcsolódás, se megfelelő munkaerő, csak a munka, a szervezés, az odafigyelés a stressz. Szieszta???? Ugyan már! Nincs idő lustálkodni. Szűkebb pátriájában elismert, komoly, megbecsült státusszal bír. Odafigyelnek a szavára. Nem szereti az idegeneket. Mármint a szegény idegeneket. Bevándorlókat. Koldus-népséget. Érti a világot, pontosan tudja hogyan lehetne megoldani mindent. Ja, van pénze, semmire nem marad ideje, és nincsenek kétségei sem. Odacsapna a lusta, élhetetlen, pimasz, ingyenélő, divatbuzi mindenségnek. Mert ő tudja, hogy mi a normális. Milyen és melyik az egyértelműen helyes út.

A másik barátom, skót és nem tehetős, igaz, nem is szegény. Közel húsz éve a nagyobb bevétel és több munka helyett a szerényebb, de sziesztával járó déli életstílust és lakhelyet választotta. Nem panaszkodik. Egyszer sem. Jól érzi magát. Sokféle nációval él együtt, soha nem gazdagodott meg, és úgy tűnik ez már nem is fog megtörténni. Nem is vágyik rá. Mindene megvan, amire szüksége lehet. Ezek főleg a barátok, a család, a napfény, a tenger és a sok-sok szabadidő. Nem retteg az „idegenektől“, a mástól, a furcsától, az ismeretlentől. Évek óta ismerjük egymást, mindig kellemes, nyitott, mosolygós társaság. Bár protestáns családból származik, a marokkói muzulmán szomszéd, a katolikus andalúz vej, a buddhista, ateista, zsidó, hindu baráti kör, a görögdinnye-hívő szektavezér, vagy leszbikus barátnő megléte bőven elfogadható kategória számára. Sőt! Ő az, aki boldog.

Néhány erősen hazafias, vagy mondjuk inkább egyoldalúan konzervatív olvasónak erősek lehetnek a most következő sorok. Sokan túlzásnak, vagy egyenesen kitalációnak minősíthetik, de minden szava igaz. Ha még azt is hozzáteszem, hogy szinte az összes barátom ugyanezt vallja, köztük magyarok, szlovákok, németek, britek, svédek,dánok, spanyolok, és bizony még a muzulmán berberek vagy arabok is stb., az tényleg durva túlzásnak tűnhet.

Ezen fura Földlakók nem faji, vallási, szexuális irányultságuk, hanem sokkal inkább, sőt mondhatni kizárólag, emberi értékeik szerint alakítják ki a kapcsolatukat a környezetükben élőkkel. Nem szavak illetve elvek szintjén, hanem a teljesen átlagos hétköznapi szituációkban. A derűs, lassú, mosolygós mindennapokban. Mert így a hétköznapok valóban derűsek tudnak lenni. Bármilyen furcsa is, a boldogsághoz vezető út elengedhetetlen kellékei a nyitottság, elfogadás, egyetemes rálátás és szabadság. Enélkül beszűkültség, gyűlölet, ellenségeskedés, folyamatos küzdelem, ostobaság, korlátoltság és szenvedés marad.

Nyilván két esetből nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Mégis. Furcsa érzés az, amikor jobb sorsra érdemes értelmiségiek, mesteremberek, nyugdíjasok – egyszóval a nép – valóban széles tömegeinek elegendő néhány jól irányzott, gyűlöletkeltő szónoklat, melynek hatására, messzemenő következtetéseket levonva, minden átmenet nélkül, gondolkodásra képtelennek tűnő ösztönlénybe menjen át. A „furcsa érzést” át is írom még most rémisztőre.

Az biztos, hogy a derűs, elégedett közeg, az egészen másképpen funkcionál. És ahogy minden más, ez is (csak) rajtunk áll.

Kovács Zoltán, buddhista tanító, a VÁNDOR LÁSS alapítója