Nem véletlen, hogy Lao-ce-t, az ókori Kínában élt gondolkodót hívom segítségül, amikor azt próbálom megfogalmazni: mi eredményezte, hogy a Vándorláss-csapat Eurázsia különböző hegyvidékein tett „kiruccanásai” után a világ egyik legkevésbé ismert trópusi esőerdeje felé vette útját. Kalandvágy, a kihívás keresése, avagy a megismerés vágya vetett bennünket a Moszkitó-partra?

Hatan vágunk bele a Nagy Kalandba – Kovács Zoltán, Mátis Iván, Markó Gyula, Nagy Endre, Posta Tibor, valamint jómagam –, más-más elvárásokkal. Amiben már az elején biztosak vagyunk: 27 nap múltán olyan élményekkel térünk majd haza, melyekből egész életünkben meríthetünk. Vállalt küldetésünk, hogy néhány hetet töltsünk a földkerekség negyedik legnagyobb összefüggő esőerdejében élő tawahka és miszkító indiánok között, megfigyeljük a minden mozzanatában a Természethez kapcsolódó életmódjukat, megmásszuk a Colón-, azaz a Kolumbusz-hegység legmagasabb, ember által eddigelé meg nem hódított csúcsát, és barlangok után kutassunk Pimienta környékén. Sűrű heteknek nézünk tehát elébe…

Egyelőre repülünk – Bécsből Londonba, onnan Miamiba, majd a Honduras ipari központjának számító San Pedro Sulába, ahol is húsz órával a dunaszerdahelyi rajt után végre nagyot harapunk a trópusok levegőjéből. A beléptetés simán megy – senki sem ütközik meg a degeszre tömött, hatalmas hátizsákokkal nyomuló gringókon, akik dollárt hoznak a nem éppen jólétben hentergő országba. Kisvártatva már kisbusszal vágunk neki a helyenként romos külvároson, majd egy magasabb kategóriába sorolható lakónegyedbe érünk, melyet állig felfegyverzett őrök vigyáznak. A város nem épp közbiztonságáról híres – jobb az elővigyázatosság.

Idill, kicsit másképp

Hajnaltájt lovaskocsi zörgése ébreszt; az utca túloldalán a málladozó pléhkerítés tövében fehér csődör harapja hersegve a füvet, a hátsó udvarban arapapagájok dicsérik hangosan a napkeltét, a távolban sorozatlövések hangzanak – idillikus hangulat.

Nem sokkal később, a központi buszpályaudvaron ismeretséget kötünk Honduras ízvilágával; a „tipikus reggeli” elnevezésű egytálétel rizsből, péppé főtt babból, lepényből, tojásból, sült banánból és fehér szószból áll, s rendkívül laktató. A buszra csak a motozást és kézipoggyászunk átvizsgálását követően szállhatunk fel – ez különben az egész országban szokás –, majd nekivágunk a közel 250 kilométeres, a főváros, Tegucigalpa felé vezető útnak. A táv megtétele csaknem öt órát vesz igénybe, az országút szinte mindvégig hegyvidéki tájon kanyarog. Körülbelül a felénél egy pillantást vethetünk a meseszép Lago de Yojoa tóra, melynek partján halászok kínálják frissen fogott portékájukat.

Egy éjszaka Tegucigalpában – itt a bankokon kívül az elektronikai cikkeket forgalmazó üzleteket és gyógyszertárakat is fegyveresek őrzik –, majd korán reggel a jobb időket is megélt, sárgára mázolt Blue Bird-busz kalauzának nógatása közepette (nélkülünk nem indul, mi vagyunk a vevő, a busztársaság a szolgáltat) nekifutunk az ország vadabbik szegletének. Danlin keresztül, ahol az árusokon kívül egy, az utasokhoz dörgedelmes szózatot intéző hittérítő is felhág a buszra, érjük el csodálatos hét és fél óra elteltével a Patuca folyó felső szakasza mentén fekvő Palestina települést, amely a Google útvonalkeresője számára teljességgel ismeretlen. Hogy az aszfaltozott út mikor fogy el a busz kerekei alól, észre sem vesszük; útközben kínai építőmunkások tűnnek fel, amint éppen vízierőművet emelnek bőszen a folyón. Egy másik helyen tábla hirdeti, hogy a település határában az Európai Unió (!) támogatásával napkollektor-park épül. Tehát mégsem futottunk le a térképről…

Tawahkák földjén

A helyi viszonyok között központinak számító Palestinában a Hotel Californiában veszünk szállást, ahol már barátságot köthetünk a trópusok állatvilágával. A gerendázat eresztékeiből gekkók kúsznak elő, s néhány, kb. öt centis csótány is igényt tart a társaságunkra. Később ilyesmit már nem veszünk észre.

Másnap: a szükséges felszerelés és néhány száz liter benzin beszerzése, majd felcuccolunk a platós Toyota terepjáróra, s irány a kikötő! Közel tíz méter hosszú, egyetlen fatörzsből vájt, motor hajtotta csónakba, úgynevezett pipantére szállunk, s olykor hátrasandítunk az automata gépfegyverekkel, revolverekkel felfegyverzett útitársainkra, akik vígan dohányoznak a benzines kannák társaságában. Mélázunk, szemünkkel szinte faljuk a látványt (bár az esőerdőt a folyónak ezen a szakaszán a földfoglalók már teljesen felégették), amikor a csónak farában lövések dördülnek. A négy rancheró a parti sziklákon sütkérező, méretes leguánokra tüzel, majd partra ugrálnak, s rövid üldözés után a csónakba emelik a zsákmányt. Megvan a vacsorának való.

Az éjszakát señor Abel ranchán, függőágyakban töltjük, másnap pedig ismét kihajózunk. A folyónak ezt a szakaszát gépesített aranyászok osztották fel egymás közt; kőkemény munkával napi 2-3 gramm aranyat tartalmazó homokot tudnak kimosni a folyó hordalékából.  Hat óra múltán érjük el Krautarát, a tawahka indiánok egyik faluját, ahol a tervek szerint huzamosabb ideig maradunk. Ránk fér – öt napja vagyunk úton, s még korántsem látjuk a végét.

Szöveg: Lőrincz Adrián
Fotó: Mátis Iván
A cikk az Info Csallóköz hasábjain jelent meg.