Kedvenc hegyeim között, a középkori „castillo” romjainál hagyom, hogy a tai chi chuan lágyan áramló mozdulatai az energia ismerős lüktetésével bizseregtesse végig a testemet. A gondok, gondolatok helyét a lélegzés, az izmok olajozott feszülése, elernyedése, a pillanatban összesűrűsödött mindenség veszi át. Alant a tenger, körülöttem hegyek, felettem a nap. Az állandóan változó testhelyzetek közötti olajozott átmenet, az ereket, a nyirokrendszert masszírozza félelmetes hatékonysággal. Gyakorlásával olyan mélyen fekvő, ritkán használt izomcsoportokat is megtornáztatunk, amelyek meglétére a gyakorlás utáni izomláz hívja fel a figyelmet.

Nosztalgiázva gondolok mestereimre, akik szerint vagy húsz év gyakorlás után kezd az ember egyé válni a mozdulattal. Ennek már lassan tizenöt éve, morfondírozok magamban. Igazuk volt, egyre inkább halványulnak el a korábban élesnek vélt határvonalak a szél, a napfény, a lélegzet, a tenger és köztem. A kulcsszó a folyamatos jelenlét ebben is. Az érzékek kiélesednek, funkcióik egyetemessé válnak, az idő kitágul.

Egyik este a hold is beszállt ebbe a csendes, bensőséges akár érzékinek is nevezhető táncba. A tajcsi-mozdulatok hullámaiban elmerülve vettem észre mily gyöngéd figyelemmel segít az ÉRZÉS megélésében. Mértékletes, biztos tudású tanár. Nem tolakodó. Nem szavakkal, a jelenlétével irányít, segít, persze erőlködés, erőltetés nélkül.

Wei wu wei – úgy szabályozd a folyót, hogy nem szabályozod. Érted? Az este, a holdfény régen hallott tanításokat porol le. Mestereim, tanítóim arca tűnik fel az ezüst díszletben. Voltak, vannak néhányan. A tenger felől lengedező sós szellő a szabadság illatát hordozza. Vajon miért van oly kevés szabad ember? “ Csak az szabadulhat meg, aki meglátja börtöne rácsait. Csakis önmagad szabadíthatod fel. Minden Tanítás önmagunk megismerésével kezdődik” – vélem hallani a jól ismert válaszokat. És valóban, a legtöbben csak annyit éreznek, hogy “valami” nincs teljesen rendben. Valami sántít. A mosoly az arcunkon vigyorrá, majd görcsös vicsorgássá feszül abbéli igyekezetünkben, hogy meggyőzzük a környezetünket életünk pompás folyásáról. Kicsivel több őszinteség sokat segítene. “Önmagunk megismerése pedig, önmagunk feladásával végződik” – folytatódik az üZENet, erről pedig jól tudom, hogy a “titkos tanítások” közül való.

Titkos tanítások? Na nehogy már! Ezoterikus zagyvaságok – mondják azok, akiket nem lehet megvezetni. Akik előtt nincsenek titkok, hiszen a tv, youtube illetve legbizalmasabb barátjuk a google mindig kéznél van a könnyen emészthető válaszokkal. Ők azok, akik kívülre magabiztosságot, fölényt igyekeznek sugározni, de belül telve vannak önmarcangoló kételyekkel. Ők azok, akik felületes félinformációk tömegével dobálóznak, miközben a világ dolgait nevetségesen szűk perspektívából látják. Ők azok, akik soha nem próbáltak beleérezni egy másik faj, nem, nép, nemzet, vallás, kultúra, gondolkodásmód helyzetébe, miértjeibe. Ha csak egyetlen egyszer, egyetlen pillantást is vethetnének megfelelő rálátással a saját életükre, tetteikre, az okok és okozatok zseniális szerkezetére, abban a pillanatban nyerne világosságot oly sok minden és veszítenék el arrogáns magabiztosságukat.
Kultúránkban a döntő többségnek sajnos már csak a nagy átváltozás előtti napok, órák adnak erre alkalmat. Ezért szembesülünk annyi megbánással, annyi „ha újrakezdhetném az életem” kezdetű figyelmeztetéssel, talán tanáccsal. Sokan, sokszor mindezt félreértik. Pedig csak arról van szó, hogy az én és a makacs ragaszkodások elgyöngülésével az emberi lét legvégén felragyog, láthatóvá válik a létesülés megannyi csodája és lehetősége. Tudnod kell, hogy nem azok a titkos tanítások, amelyeket nem akarnak megosztani másokkal, vagy a tömegekkel. Nincsenek titkos gyakorlatok, titkos módszerek, amelyet egy szellemi elit őriz féltékenyen. Mégis vannak titkos tanítások, mert vannak bizony dolgok, amiket nagyon nehéz átadni. Időt, odaadást, nyitottságot igényelnek.

Korunk gyorsfogyasztásra predesztinált embere számára ismeretlen, elfogadhatatlan, szinte elérhetetlen készségeket feltételez a befogadásuk. Ettől válnak titkossá. Egyszerű, talán a legegyszerűbb igazságokról van szó, de megértésüket sokezer év kulturális masszája fedi el. Csillogását, fényét, csak azok láthatják, akik elég mélyre ásnak. Állhatatosan elég mélyre ásnak önmagukban. És a létesülés megannyi csodája tapasztalhatóvá válik.
Itt és most.

Hogy mi a köze mindennek a nők mosolyához? Kedvenc költőm, Li Taj-Po szavaival búcsúzom, amely meditációs objektumként is használható:
“A nők mosolya elfeledteti, hogy a tavasz rövid”

Kovács Zoltán- buddhista tanító, a VÁNDOR LÁSS alapítója