BeszámolókVándorblog

A politikus hatalomra tör

Milyen eredeti gondolat, olvasom Száraz Miklós György egyik írásában. Mint amikor azt mondják, folytatja, a rendezés hatásvadász. Hát igen, a rendező hatásra vadász. A szobrász, a költő, meg az író is.
Ismertem néhány politikust. Írhatnám azt is, hogy ismerek néhány politikust, de világuk oly távoli, oly érdektelen számomra, hogy kertelés nélkül használhatom a múlt időt. Hiszen engem teljesen más jellegű dolgok érdekelnek, mint azt a néhány felkapaszkodott, a mindennapi életet csak kirakatból ismerő, bizarr értékrendű szerzetet.
Én ráérek. Nekem van időm. Nekem fontosak az emberek, a gyerekek, a tenger, a mókusok és a nők. Én sikerek helyett a zergéket hajszolom, csak hogy lássam sokkal ügyesebbek nálam. Önmegvalósítás helyett verset olvasom, vagy elalszom versolvasás közben.
Ez van. Ambícióhiány. Sziesztából ébredve kócos szakállal, fejlett öniróniával mosolygok önmagamon. Mert sikertelenül is szemtelenül boldog vagyok. Meg roppant önkritikus. Meg persze szerény. A végtelenségig.
– A politikus sem mind egyforma – tűnődtem a minap nagyvonalúan.
Persze nem kell sok idő, és bizony nagyon is egyformák lesznek. A kapitálissá fejlesztett szűklátókörűség egyéb hiányosságaik mellett csak jelentéktelen szépséghibának tűnik. Nem is tudom, hogy minek kezdtem el írni erről. Ezekről. Most egy szellemesnek szánt húzással, átadom a szót Száraz Miklós György elvtársamnak. Hm, elvtárs. Ettől a szótól néha elvörösödik az ember feje. Főleg, ha annyira elvtelen, mint én. Ki tudja mit gondol az elvtársakról ez az ember.
Lehet csak legyintene. Szóra sem érdemes. Tán, ha találkozhatnánk kedvenc pueblo blancomban, a szieszta után frigilianai bort inni melynek minden cseppjét évi legalább 3000 órányi napsütés hevíti, tán ott ülnénk egymás mellett, borunkat lassan kortyolgatva, olivát, „miel de caña-s” kecskesajtot, finomabbnál finomabb „tapasokat” rágcsálva bámulnánk a tengert. Vagy éppen a hegyeket. Csatangoló kutyát látva mindketten elmosolyodnánk, hiszen mindketten az andalúziai kutyák nagy csodálói vagyunk. Politikáról szó sem esne.
Lássuk csak. Az éjszakai, mediterrán séták kedvelője időnként ilyeneket is álmodik:
„Valamelyik éjjel azt álmodtam, politikus vagyok. Miért tagadnám: jó volt. Mocorgott bennem valami, hogy ez nem az én világom, jobb szeretek én budai borkimérések, orgonabokros kerthelyiségeiben ücsörögni, görög vagy andalúz kikötői kocsmákban vörösbort szopogatni. Catullust, Lukianoszt vagy Thornton Wildert olvasni, kabócaüvöltéstől zengő olajligetekben, füstszagú paratölgyesekben barangolni. Ám a hatalom vonzása erős, a hatása kábító, így hát sutba dobtam a kételyeimet, és tovább törtem a hatalomra. Mígnem egy éjszaka, felhívott a legjobb barátom.
– Te a hatalomra törsz – mondta számon kérően.
– Mi tagadás – feleltem. – De tele vagyok jó szándékkal.
– Ne beszélj mellé! – kötötte az ebet a karóhoz egykori barátom. – Te a hatalomra ácsingózol.
– Nem ácsingózom – igazítottam ki az ostoba embert. – Ragaszkodom hozzá.
A pontos fogalmazáshoz. Az ácsingózik, akinek valamije nincs, de szeretné, hogy legyen. Nekem van. Csak hát a hatalom sosem elég. Több kell. Mindig több. Igazságos Mátyás király, igazságos Karóbahúzó Vlad, igazságos hódító Szulejmán is mesélhetne erről neked.
Szimpatikus voltam magamnak álmomban, mert hatalomra törtem, de tiszta eszközökkel törtem hatalomra. Hazudtam ugyan, csaltam, loptam, ígértem fűt-fát, nem tiszteltem apámat és anyámat, megkívántam felebarátom feleségét, lányát, anyját, fiát, házát, kocsiját, cégét, kutyáját, végül felebarátomat is, de mindezt nem élvezetből vagy gonoszságból tettem, hanem a szent ügy érdekében. Hogy még többet összekaparjak, ezáltal tovább nőjön a hatalmam, és a több hatalom birtokában még több jót tegyek. Ilyen egyszerű ez. Éreztem, hogy jó ember vagyok. Jó ember, jó úton. Mert mi a legtöbb, amit egy jó vezető adhat a népének? Önmaga. Álmomban jó vezető voltam. Hogy disznó is voltam? Hát istenem. Hogy hol sárban henteregtem, hol meg a felebarátaim feleségeinek az ágyában? Rémlik valami. Hogy piáltam, mint a kefekötő? Hogy szívtam is? Legyen igazatok. Nem tagadom, hazudtam is. Raboltam, paráználkodtam. Amit megláttam, azt megkívántam, és mindent megláttam, amit kívánni akartam. Mégis jó vezető voltam.
A jó vezető örül, ha a nép szeme ragyog, ha fénylik a körme, ha a nép fogazata ápolt, lehelete üde és ánizsos, mint az északi fenyőerdők gyantaillatú ájere. A jó vezető szarik rá, hogy mit akar a népe. A jó vezető úgy tesz, mintha nem szarna rá, pedig igenis szarik rá, mert tudja, hogy a nép nem tudja, mire van szüksége, ő viszont tudja, rá. Rá, aki tudja, mit akar ő, és mit a nép.”
Mindezt Száraz Miklós György egyik tárcanovellájában találtam (Török a hatalomra). Nem először ihlettek meg a gondolatai. Feleségem az ő leírásai alapján szeretett bele első ízben az albaicínbeli carmenek világába. Másodszor granadai kirándulásunk alkalmával. Azóta több ízben andalogtunk Andalúzia eme elvarázsolt szegletében. Itt nem nehéz ellenállni a hatalom erősen mérgező, csábító vonzásának. A levegőben, a napsütésben folyamatosan ott vibrál egy élvezhetőbb, zamatosabb választás sansza. Bizony.
Kovács Zoltán, buddhista tanító, a VÁNDOR LÁSS alapítója