Első olvasatra tán cinikusnak tűnhet a cím, ezért mindenkit gyorsan megnyugtatok – nem véletlenül.
Lehet ellentmondást keresni és találni a cinizmus miatt, hiszen aki kicsit is ismeri Buddha tanítását, vagy éppen Szókratész ténykedését Athén utcáin, akiket jó okkal tartok követésre méltónak, az jól tudja az önmagunk felé vezető út fontosságát.

Segítségül hívhatom akár Jung mester is, aki valami olyasmit is mondott: „Azt talán sokan elismerik, hogy szükség van önismeretre és józan észre, de csak nagyon kevesen tartják magukra nézve is kötelezően érvényesnek e szükségleteket.”

Mostanság a legkülönfélébb önismereti, önmegvalósítást hirdető akciókkal Dunát vagy akár Nílust lehet rekeszteni.
Hogy miért veszem górcső alá pont azt a jelenséget, melyet gyakorlati formájában egyébként jómagam is ugyancsak támogatok és üdvösnek tartok? Sőt, mondják néhányan, nem átalkodom gúnyolódni eme napjaink szent tehenén.

Mivel éveken át bábáskodtam jó néhány egyén önmaga felé vezető ösvényének felkutatásának ösztönzésében, némileg érintve vagyok a témában. Tény, hogy az igény „benne van a levegőben”, ahogy mondani szokás. Ez sokakat sarkall útkeresésre, ami fantasztikus. Megállva és nyitott szemmel, figyelmesen körbenézve mégis a következőket látom:
A mély, kitaposott, tömegek által követett keréknyomban tolakodók, könyöklők, törekvők masíroznak. Mély, iszamós, süppedős minden lépés a mederben, ahol az őszinte segítségnyújtás meglehetősen ritka. A folyamatos elvárásokkal, frusztrációkkal követett életút távolról sem nyújt elégedettséget, boldogságot. Legalábbis a többségnek. Az önismeret felé vezető lépcső egyik nagyon fontos foka az őszinteség. A brutális őszinteség önmagunkkal szemben. Ezt a legtöbben igyekeznek elbliccelni.

A legtöbb önismereti turista viszont röpke kitérőkre ragadtatja magát a latyakos, kátyús főmederből néhány közeli ösvényre, ahonnan lehetősége adódik némi rálátásra. A kirándulós, meditálós, kalandozós, elvonulós, világjárós, önkénteskedős, játékos-műhelyes és a többi „saját utas” élmények után sóhajtozva, réveteg mosollyal az arcukon huppannak vissza a sorba és immár külön csoportban, egymás vállát veregetve mesélnek a saját kis remek ösvényeikről.

Arról az ösvényről, arról az útról, amelyről nem beszélni, mesélni, írni és tanulni-tanítani kellene, hanem azon kellene járni. Jobban mondva élni.

Kovács Zoltán – VÁNDOR LÁSS