Kezdjük valahol a közepén

Kezdjük valahol a közepén

Sokan kérték, ajánlották, tanácsolták, hogy írjak figyelemfelkeltő, színes, frappáns, ügye, csattanóval végződő blogbejegyzéseket. Mondván sokat dobna a VÁNDOR LÁSS ismertségén. Megértettem, és továbbra is értem, hogy ez manapság így működik. Rendben. Mégis leszögeznék néhány dolgot a legelején. Évek óta írok, vagyis sokkal inkább jegyzetelek, felírom a gondolataimat, mert kiderült, hogy bármilyen jók is legyenek, gyorsan feledésbe merülnek. Néha meg olyannyira jók, hogy visszaolvasva teljesen érthetetlenek. De ez mindenképpen mellékszál. A lényeg az, hogy volt szerencsém igazi írók írásait olvasni. Ismerek jó néhány olyan tollforgatót, akik ugyan nagyon messze vannak az ideáloktól, nálamnál mégis sokkal jobban megy nekik. Be kell látni. Tudatosítani illik, ahogy mondani szoktam, hogy nem vagyok író. Ez nem baj. Olvasni úgyis sokkal jobban szeretek. Ettől függetlenül mégis tollat, ceruzát vagy billentyűzetet ragadok időről időre, mert attól, hogy nem igazán tudok írni, néhanap akad néhány olyan élményem, sugallatom, amit szívesen megosztanék másokkal. Ezért nevezzük az útjainkat is VándorLássoknak. Ezért hívom segítségül a tenger hullámait, a hegyi szellőt, a sivatag csendjét és sorolhatnám még mi mindent, hogy mások is láthassanak egy rövid időre az én szememmel. Lássák a csodákat, a nem sietés diszkrét báját, a kevesebb tényleg több valóságát, a boldogság jelenlétét, az élet vibráló misztériumát… Ezért, és csakis ezért feltöltöm (egy barátunk segít majd) néhány írásomat a honlapunkra, és akinek kedve van hozzá, olvasgasson belőle. Próbáljatok átlátni a szavakon, és kicsit megérkezni a sivatagba, Andalúzia hegyei közé, az Alpok szurdokaiba, egy tátrai tengerszem partjára, a nádfedelű, falusi házunk teraszára, ahol együtt üldögélünk, beszélgetünk, hallgatunk, egyszerűen csak vagyunk. Kovács Zoltán, buddhista tanító, a VÁNDOR LÁSS alapítója Időközben kiderült, hogy néhány kedves barátom feljegyzései is felkerülnek a honlapunkra, azokat...
Nem sikeres, hanem boldog emberekből van hiány

Nem sikeres, hanem boldog emberekből van hiány

Gyermekkorom óta elbűvöl a hegyek, az erdők, a sziklák világa. Szeretek gyalogolni. Szeretem mélyen letüdőzni a fák, a patakok, a kopár sziklafalak, a belassult, más idősíkban mozgó jégárak leheletét. Talán a mozgás, a magány, a magasság, vagy éppen mindez együtt teszi, hogy könnyebb felülnézetből látni a mindennapi történéseket. Amint tehetem, elindulok a hegyekbe. Minden nap megcsodálom a környező utakat, völgyeket, csúcsokat, a tengert. A hegytetőkről mindig tágabb perspektíva nyílik. Az oda vezető út tisztítja a tudatot, könnyűvé teszi a szívet és jó étvágyat csinál. Az alant nyüzsgő, állandóan aggodalmaskodó, építő, romboló, vitázó, haladó, felfedező, síró-nevető, vagy egyre inkább önmegvalósító tömeget szemlélve mindig felmerül a következő kérdés: Vajon mit keresnek? Mi hajtja, űzi őket? Mi teszi lehetetlenné számukra a lassú, méltóságteljes, boldog életet? Az új évnek a legtöbben nagy, ünnepélyes és komoly elhatározásokkal, tervekkel vágnak neki. Határidőnaplók, fogadalmak, megvalósítandó feladatok. Iparkodás, igyekezet, buzgalom jellemzi ezt az időszakot. – Honnan tudják mit és miért tesznek? Vajon az eredmény, a cél elérése után derűs nyugalom és elégedettség várja őket? Vagy újabb kísértések, újabb cél, újabb akarás? Aki komolyan gondolja, hogy elégedett, boldog életet szeretne élni, annál az erőfeszítés, az igyekezet talán csak addig tart, amíg az élet nagy kérdéseire választ talál. Amíg rálel az útjára. Amíg az élete bizton a helyére kerül. Utána csendesen, megelégedve szemléli az élet nyújtotta égi és földi képeket, a mindenség folyamatosan változó nagyszabású játékát. Gyönyörködik a nők és a gyermekek mosolyában, hallgatja nevetésüket. Az élet így méltósággal, szabadon, szépen élhető és az ilyen embert méltó helyén találja a legnagyobb változás, a halál is. Mert micsoda szégyen is lenne, ha felkészületlenül, elégedetlenkedve, félbehagyott küzdelmek és helykeresés közben, verejtékezve,...
Gyűjtögetők

Gyűjtögetők

Napjainkba egyre többen, egyre gyakrabban és egyre hangosabban bizonygatják az anyagi javak gyűjtögetésének hiábavalóságát, sőt összességében káros mivoltát. Ugyanezen „ébredezők” mégis nap, mint nap előszeretettel áldoz mammon oltárán, és immár hagyományosan tesz egyenlőségjelet a siker és a boldogság közé. A siker meg ugye leginkább anyagiakban mérhető, amely a jövőben tetőzik majd egyszer. Nincs is ezzel semmi baj, feltéve, hogy tudatosítjuk: a remélt, nagybetűs, boldog JÖVŐ nem más, mint illúzió. Soha nem létezett, és nem is jön el soha. Kizárólag a most, a ma létezik. Amire kevesen számítanak, az a tény, hogy ugyanez vonatkozik a legkülönfélébb szellemi gyűjtögetők táborára is. Mire gondoljunk? Diplomák, nyelvvizsgák, könyvek, versek, elvek, rendszerek, dogmák, enciklopédikus ismeretek minden mennyiségben. Mindkét „gyűjtögetés” esetében nagyon fontos a hozzáállásunk. Ragaszkodásmentesen minden egyes cselekedetünk, tettünk semleges marad. Ez meg ugye már paradoxon, hiszen ki tenne bármit is valamiféle késztetés nélkül? Ennek megértése túlmutat a logikus gondolkodáson. Zen mesterem szerint amint felébred benned a vágy a felébredésre, teljesen biztos lehetsz benne, hogy nem fog sikerülni. Hoppá! Pedig van megoldás. Nem is titkos. Nem is bonyolult. A dolgokat tenni kell, nem ragaszkodni hozzájuk. Ami jön, az jön, ami megy, az megy. A gondolatok sokasága rengeteg problémát generál, és csodálatosan képes eltakarni a bölcsességet. Néha álljatok meg egy pillanatra és vegyetek részt a pillanatban. Legyetek jelen. Itt és most. A gyűjtögetés, legyen bár szellemi vagy anyagi természetű, rengeteg energiát és időt felemésztő boldogság-idegen tevékenység. Faludy György a kanadai esőerdőben a következőket írta a boldogságról: „Az ihletett elfoglaltság, mint ahogy ezer évvel ezelőtt Ávicenna írta, »frissíti és tisztítja az ember életnedveit« és ugyanekkor nem ad néki módot és időt, hogy beteges gyötrődéssel rágódjék azon,...
A politikus hatalomra tör

A politikus hatalomra tör

Milyen eredeti gondolat, olvasom Száraz Miklós György egyik írásában. Mint amikor azt mondják, folytatja, a rendezés hatásvadász. Hát igen, a rendező hatásra vadász. A szobrász, a költő, meg az író is. Ismertem néhány politikust. Írhatnám azt is, hogy ismerek néhány politikust, de világuk oly távoli, oly érdektelen számomra, hogy kertelés nélkül használhatom a múlt időt. Hiszen engem teljesen más jellegű dolgok érdekelnek, mint azt a néhány felkapaszkodott, a mindennapi életet csak kirakatból ismerő, bizarr értékrendű szerzetet. Én ráérek. Nekem van időm. Nekem fontosak az emberek, a gyerekek, a tenger, a mókusok és a nők. Én sikerek helyett a zergéket hajszolom, csak hogy lássam sokkal ügyesebbek nálam. Önmegvalósítás helyett verset olvasom, vagy elalszom versolvasás közben. Ez van. Ambícióhiány. Sziesztából ébredve kócos szakállal, fejlett öniróniával mosolygok önmagamon. Mert sikertelenül is szemtelenül boldog vagyok. Meg roppant önkritikus. Meg persze szerény. A végtelenségig. – A politikus sem mind egyforma – tűnődtem a minap nagyvonalúan. Persze nem kell sok idő, és bizony nagyon is egyformák lesznek. A kapitálissá fejlesztett szűklátókörűség egyéb hiányosságaik mellett csak jelentéktelen szépséghibának tűnik. Nem is tudom, hogy minek kezdtem el írni erről. Ezekről. Most egy szellemesnek szánt húzással, átadom a szót Száraz Miklós György elvtársamnak. Hm, elvtárs. Ettől a szótól néha elvörösödik az ember feje. Főleg, ha annyira elvtelen, mint én. Ki tudja mit gondol az elvtársakról ez az ember. Lehet csak legyintene. Szóra sem érdemes. Tán, ha találkozhatnánk kedvenc pueblo blancomban, a szieszta után frigilianai bort inni melynek minden cseppjét évi legalább 3000 órányi napsütés hevíti, tán ott ülnénk egymás mellett, borunkat lassan kortyolgatva, olivát, „miel de caña-s” kecskesajtot, finomabbnál finomabb „tapasokat” rágcsálva bámulnánk a tengert. Vagy éppen a...
A tuareg szemével

A tuareg szemével

Az imohag – ahogy a nomád tuaregek önmagukat nevezik – rezzenéstelen arccal, mégis meglehetős megrökönyödéssel figyelte a távolban felbukkanó, ördögi gyorsasággal közeledő porfelhőt. Egy kívülálló természetesen mindössze egy szoborként álldogáló, szikár alakot látott volna, hiszen a megfigyelő, a tuareg hagyományoknak megfelelően, indigókék kendőt viselt a fején, amelynek szárával, a környezetét pásztázó szemeit kivéve, az egész arcát eltakarta. Bár egész életét a végtelen sivatagban töltötte nomád pásztorként vándorolva, ha csak hallomásból is, de rendelkezett információkkal a civilizált külvilág csodamasináit illetően. Többször találkozott letelepedett, modern városokban, falvakban lakó berberekkel vagy éppen arabokkal, akik az esti tábortűznél, teát kortyolva hosszasan meséltek a megváltozott körülményekről, és nosztalgiával tekintettek vissza szabad kószálásaikra a Föld egyik legmostohább vidékén, amelynek ők, a tuaregek, korokon át megkérdőjelezhetetlen gazdái voltak. Tán senki más nem lett volna képes túlélni hasonló területen, de biztosan nem véletlenül szól annyi misztifikált történet a sivatagi nomádok emberfeletti képességeiről. Elképedt a közelgő a gépjármű sebességén, és keserűen nyugtázta, hogy a legpompásabb dromedárja, egy valódi mehari, sem vehetné fel a versenyt a száguldó utazóval. Később megtudta, hogy egy országhatárokon átívelő, óriási hírverésű és költségvetésű autóverseny egyik résztvevőjét sodorta a sors teveszőr haimája elé. Praktikus világképébe sehogy sem fért bele szervezők, versenyzők, résztvevők motivációja, akik saját, és sok más, az útjukba kerülő embertársuk életét teszik kockára rendszeresen, egy elképesztő mértékű energiát és anyagiakat felemésztő versengés, magamutogatás kedvéért. Teszik mindezt megdöbbentő arcátlansággal és pazarlással a világ egyik legszegényebb, legelmaradottabb régiójában, ahol sokszor a napi ivóvíz léte vagy nemléte ténylegesen élet és halál kérdése. Gacel Sayah, a Fátyol Népének, a tuaregeknek egyik tipikus, autentikus, és a származására végtelenségig büszke képviselője, egy ideje mindennapjaim aktív inspirálójává lépett elő. A...