Ember a hóban, avagy köd előttem, köd utánam – tour

“Sok felemelő dolog van a világon”

Sok felemelő dolog van a világon – ezek közül is talán a legkülönb, ha úgy kétezer méter magasan belegyalogol az ember a hóviharba, s egy időre kilép a világból.

Olyasmi ez, mint a régi jó westernek végén, amikor a főhős ellovagol a naplementébe – ám ez a hasonlat csak jóval később, a menedékház biztonságában, a kandalló mellett, forró tea szürcsölgetése közben villan be. Odáig viszont meg kell tenni egy-két vízszintesen és függőlegesen mért kilométert…

A Vándor, láss! Polgári Társulás köré csallóközi és mátyusföldi „hegymászókból” verbuválódott, már-már összeszokottnak mondható kis csapat ez alkalommal budapesti „idegenlégióssal”, valamint a pilisi remeték gyöngyével, bizonyos Tonya úrral bővül ki; ez már elegendő ok arra, hogy egy pénteki hajnalon (egész pontosan január 11.-én) nekivágjunk az ország vadabbik végének. Valahol Besztercebánya (ma: Banská Bystrica) környékén, egy benzinkútnál döbbenünk rá, hogy tél van; s észak felé araszolgatva ez a felismerés egyre inkább meggyőződésünkké válik. Az útba eső számos kis és nagy, illetve alsó, felső (király, ász…) Lehoták környékén a helyzet a tavalyelőtti Nagy Csallóközi Hóvihart idézi, amikor is az ország déli részében egy-két napra megállt az élet, hiszen fútt, havazott – de az Alacsony-Tátra lejtői alatt ez nem megy eseményszámba (majd néznének, ha egyszer a Duna kiöntené őket…!). A Trangoška-völgy bejáratánál parkoljuk le a biztonságot adó Nagy Kék Járgányt, majd az ezt követő röpke félórában magunkra rángatunk mindent, amiről úgy véljük, hogy megóvhat a hidegtől. A Srdiečko-üdülőközpontból foszlányokban hozza a szél az éppen aktuális sláger foszlányait, ám a mi utunk másfelé vezet. Az Alacsony-Tátra Nemzeti Park határát jelző információs tábla szerint egy és háromnegyed órányira vagyunk az 1727 méteren található M. R. Štefánik-menedékháztól, s körülbelül hat-hétszáz méternyi szintkülönbséget kell leküzdenünk. Jó tudni, nyugtázzuk, arra gondolva, hogy a hegyekben minden viszonylagos – s igazunk van…

Másfél óra mesevilág

Az Alacsony-Tátráról illik tudni, hogy Szlovákia legnagyobb kiterjedésű hegysége; hossza meghaladja a nyolcvan, szélessége a harminc kilométert, s területének csaknem hetven százalékát erdőségek borítják. Mi turisztikai szempontból legérdekesebb, középső részét, a Gyömbér-masszívumot támadjuk le – bár gyanítom, hogy honfoglaló Árpád apánk bizonyosan visszafordult volna az eurázsiai sztyeppek felé, ha ősmagyarjai ezzel a tempóval vágnak neki jó ezerszáz éve a Kárpátok meredélyeinek. De hát nekik sürgősebb lehetett; mi meg csak nyugodt tempóval kaptatunk fölfelé a völgyön, melyet vastag hótakaró borít, s ha hujjogatást hallunk, félreállunk. Túrasízők tűnnek fel olykor a fák között, s egy szálat sem zavarja őket, hogy a turistaösvényt kísérő patak medre elég mély és meredek ahhoz, hogy esetleg összetörjék benne magukat. Az ország legmagasabban fekvő karsztvidékét tapossuk, melyet a tudomány Gyömbér-karszt (Ďumbierský vysokohorský kras) néven ismer, ám a karrmezők, ördögszántások, töbrök, dolinák helyett a naptárakból, képeslapokról jól ismert mesevilág fogad – vastag hósipkák alatt roskadozó fenyők, jégpáncélja alól elő-előtünedező hegyi patak, s mindenütt szikrázó fehérség. Ezernégyszáz méteres magasságban tábla figyelmeztet, hogy a hó alatt mégiscsak igazi karsztvidék szunnyad, hiszen valahol a közelben található a Boldogult Bőregerek Barlangja (a tudomány mai állása szerint: Jaskyňa mŕtvych netopierov), melyet a Kedves Látogató akár meg is csodálhat, ha a megadott időpontban és létszámban érkezik. A jó barlangászoknak e téren jelentős kiaknázatlan tartalékaik vannak – bár ha belegondolok, hogy a nagyközönség számára hozzáférhetővé tett barlangok előbb vagy utóbb milyen változáson esnek keresztül, talán jobb is, ha csak az állhatatosaknak mutatják meg…

Vagy kétszáz méterrel magasabban újabb tábla hívja fel a figyelmünket, hogy aki a farakásból egy szálat magával visz a menedékházba, ingyen teát kap; aki pedig egy egész „rakományt” felvisz, rummal „bolondíthatja”. Csak a farakás nincs sehol – illetve legalább másfél méteres hótakaró alatt alussza téli álmát –, a nagy fegyvertény így elmarad.

Végtelenül nyugodt…

A mesevilágnak a Gyömbér alatti nyeregben hirtelen vége szakad – szembe kapjuk a havat és a szelet, de úgy, hogy tíz méterre sem látunk. Szerencsére az út póznákkal van jelölve, így megtaláljuk a Štefánik-menedékházat, ahol akklimatizálódunk (magyarán: közeli, mondhatni bensőséges barátságot kötünk a kandallóval), majd egy-két óra pihenés után felfedezőútra indulunk. A Gyömbér és a Chopok, a hegység két legmagasabb csúcsának meghódítása csak a következő nap programja, így délkelet felé vesszük az irányt. Az Alacsony-Tátra gerincén járunk, ám az alattunk elterülő tágas völgyekből csak olyankor látunk valamit, ha a szél kisepri belőlük a ködöt. Olykor combközépig esünk a hóba, máskor meg a völgyek pereme fölé nyúló hópárkányokról térünk vissza a „szárazföldre”, de kezdünk ráébredni, hogy van ennek a hógyúrásnak egy semmi máshoz nem hasonlítható hangulata – mondhatni „fílingje” –, melyet csakis akkor tapasztal meg az ember, ha feljön ide, hogy szép lassan főt hajtson az elemeknek. Persze dacolni is lehet velük, de a végkimenetele csak az, hogy az ember megmarad embernyinek…

Mire elérjük az 1807 méter magas Králička csúcsát, egész nekividámodunk, s a pilisi remeték gyöngye jókat hempereg a hóban. A csapat egy másik része – beleértve a szerzőt is – ott helyben megfogadja, hogy nyáron abszolválja a csaknem nyolcvan kilométeres gerinc-túrát, mert az mégsem járja, hogy semmit se lásson a mesés tájból, amikor hirtelen elcsitulnak az elemek. A szél elül, ám egy utolsó nekifohászkodással kifújja a völgyekből a ködöket, hogy az emberek a hóban teljes pompájában szemlélhessék a Teremtés még mindig be nem fejezett, legnagyszerűbb mozzanatát – a naplementét. Csak a végtelenül nyugodt óceán fölött tud úgy lenyugodni a Nap, mint a hegyekben – s ebből akkor sem engedek, ha valami véletlen folytán kiderülne, hogy még sosem hajóztam végtelenül nyugodt óceánon…

Célon innen, úton túl

Másnap, január 12. napjának reggelén nekifutunk a Gyömbérnek, ám a hóvihar ekkor már úgy tombol, hogy nem csak tér-, de időérzékünket is elveszítjük. Nem tudjuk, meddig kell kapaszkodnunk, csak azt, hogy valahol fölöttünk ott magaslik egy csúcs, melyet el kell érnünk – s ösztönzésnek ez bőven elég. Közben pedig beteljesül rajtunk az ősi bölcsesség, mely kimondja, hogy az út a fontos, nem a cél…

Álljuk a vihart, így a Gyömbér csúcsát jelző kettős kereszt alól tovább indulunk a Chopok felé, miközben – köd előttem, köd utánam! – néhányszor teljesen beleveszünk a fergetegbe. Akkor lepődünk meg, amikor egy-egy „tisztább pillanatban” kibukkan alattunk a völgy, s tudatosítjuk, hogy hópilléreken járunk. Nem kockáztatjuk tovább, az út egyharmadából visszatérünk. Persze ez sem megy simán, nyomainkat befújja a hó, póznától póznáig nem látunk – aztán mégis elősejlik valami a ködből…

Remélem, ennyi meggyőzte a kedves Olvasót a hóviharban való túrázás abszolút felemelő mivoltáról; ha mégsem, álljon itt bizonyítékként Áprily Lajos: Ne keressetek című négysorosa:

A völgyünket köd ülte meg tömötten,
belőle hűvös pára-por pereg.
Ne is keressetek már, emberek,
köddé foszoltam itt a téli ködben.

Szöveg: Lőrincz Adrián, forrás: VASÁRNAP

Ez a téma érdekes!

Kövess bennünket hírlevélben, ha szeretnél még több hasonló cikket olvasni, vagy érdekelnek a VándorLÁSS utak!