Vándorblog

Akik még emlékeznek

Datolyapálmák, por, felhőfoszlányok. Hamarosan lemegy a nap, de még mindig erősen perzsel. Afrikában, a Szaharában ez nem egészen váratlan esemény.
December 15-én, Marokkó keleti szélén, egy sivatagi település hangulatos pálmaligetében erős késztetést éreztem, hogy papírra vessem benyomásaimat. Tagounite – a szó szoros értelmében – egy poros kis határváros az algériai határ közvetlen közelében. Ittlétemet, vendéglátóim szinte családi közvetlenségét szerencsés fordulatok és véletlenek sorozatának is köszönhetném, ha hinnék a véletlenekben. Bár horoszkópom szoros összefonódást jelez a sivataggal, a nomádokkal, és a szélsőséges helyzetekkel, körülményekkel, eddig mindössze egyszer jutottam el néhány napra a sivatag közelébe. Most, élve a felkínált lehetőséggel, egy hajnali órában legyalogoltam kedvenc andalúziai hegyi falunkból 7km-t és 300m szintet a tengerparti buszmegállóhoz, és busszal, repülővel majd egy kedves Marokkóban élő, nyugdíjas francia nővérke autójában utazva megérkeztünk a sivatagi, nomád családok közelébe. A „közelébe” akár néhány 10 km-t is jelenthet, hiszen a sivatagban élnek, és szinte folyamatosan mozgásban vannak. Berberek és arabok élnek együtt az országban, de a nomád pásztorok a mai napig szabadon kóborolnak a sivatagban. A berberek Északnyugat-Afrika őslakos rokon népcsoportjainak összefoglaló neve. Legismertebb csoportjuk a tuaregek. A „berber” nevet a kívülállók alkalmazták rájuk, ennek eredete a latin „barbari” (=barbár), amit az ókori rómaiak az Észak-Afrika partjain élő, latinul nem beszélő népekre és magára a területre is vonatkoztattak. Amikor Ismael, a 23 éves tuareg srác jött elénk, és jelezte, hogy ő segít majd megismerni a környéket, mert jól beszél spanyolul is, örömmel dörgöltem össze a tenyeremet. „Mola“, tuareg vezetőm lesz…
Alberto Vazquez Figueroa önéletrajzi könyvében leírt történetek adtak egy nagy lökést az afrikai utazáshoz. Édesanyja halála után, kisgyerekként került nagybátyjához, aki a sivatagban élt. Rühellte az egészet, félt és gyászolta korábbi kényelmes életét, barátait, otthonát, édesanyját. Nagynénje pontosan tudta, hogy mit érez, és az első napokba beszélt neki arról az ellenállhatatlan valamiről, ami lassan, de biztosan rabul ejti az itt élőket. Sem ő, és sem a nagybácsi nem szerette ezt a helyet, de egy idő után, szinte észrevétlenül hangulatok, titkok, és misztikusnak mondható ismeretségek léptek az életükbe. Mindez annyi bűvöletet sodort a mindennapjaikba, ami lassan, nagyon lassan de mindkettejüket behálózta. Afrika szellemének mondta ezt a valamit. Afrikáról a gazellák, orrszarvúk, zsiráfok, elefántok, zebrák és oroszlánok és majmok jutnak az eszünkbe. A szavanna, a dzsungel, gorillák a ködben jelentik a legtöbb idegennek Afrikát, holott a sivatagos területek sokkalta nagyobb részt foglalnak el.
Néhány napig Mohameddel, egy kedves berber vezetővel, és Francoise-val, a már említett francia ápolónővel , földünk legnagyobb sivatagában kószáltunk. Az egyik kútnál – na igen, nem csak oázisok, kutak is vannak a sivatagban – egy nomád család nőtagjaival találkoztunk. Jellemzően arabul sem beszélnek, így a kommunikációnk néhány biccentésben, mosolyban merült ki. A kút mellől figyeltem, ahogy erős, fénylő szőrű szamaraikra pakolták fel a vizeskannákat, miközben kísérőim a nomádok életkörülményeiről, szokásairól meséltek. Kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magamat. Régen éreztem magam valahol ennyire kívülállónak. Nem kedvelem a mások életét, szokásait, munkáját árgus szemmel sasoló turistákat. A fényképezőgépeikkel, legújabb típusú okostelefonjaikkal hadonászók otrombaságairól már nem is beszélek. Ekkor egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Mármint az egyik nomád asszonnyal. Az arcát takaró kendő nem engedte látni a vonásait, de tekintete, tartása, minden mozdulata világosan mutatta, hogy itt ő otthon van. Itt ő van otthon. És mindezt megkérdőjelezhetetlenül tudja, tudatosítja is. Ennyi méltóságot, szabadságot, nyugalmat és magabiztosságot nagyon ritkán látni az európai vagy civilizáltnak nevezett társadalmakban. Kissé zavartan szóltam, hogy indulhatunk.
A Chegaga 200-300m magas homokdűnéi között vacsorázva is a nomád asszony tekintetén, tartásán járt az eszem. Francoise, mintha csak magának beszélne, elkezdett a nomádok életéről mesélni. Nyájaikkal – kecskék, dromedárok, szamarak – keresnek folyamatosan újabb és újabb helyeket, ahol jóllakhatnak az állataik. Hihetetlen biztonsággal találják meg a vizet a sivatag homokja, kövei alatt. Életük nem könnyű, de az utóbbi időben, mintha némileg ismét többen lennének. Nem ritka a 6-8 vagy akár még több gyerek családonként. Legfőbb jellemzőjük a szabadság és soha nem tudhatod éppen hol akadsz majd össze velük. Ha valahol hosszabb ideig letelepszenek, kövekből gyorsan falakat emelnek, és ott laknak. Aztán egy idő után tovább állnak. Semmi sem köti őket. Szerintem elégedettebbek, mint a legtöbb európai – fejezte be végül újabb és újabb hullócsillagot figyelve az égen.
Na, igen. A sivatagi éjszaka egy csoda. És nem csak a szinte percenkénti hullócsillag és kívánsághalom begyűjtése miatt. A nap eltűnésével villámgyorsan hűl le a levegő is. Állítólag nyáron más a helyzet, de télen fogvacogtatóak az éjszakák. A csend viszont varázslatos.
A csillagmilliárdok fényénél, a csendben elmerülve már egyáltalán nem tűnik oly elképzelhetetlennek a nomádok boldogsága. Aki otthon van, aki azt teheti, amihez ért, amit örömmel csinál, az a helyén is van egyben. Aki emlékszik ősei életmódjára és mindezek örököseként egy kontinuum láncszemeként egy egésznek, egy teljesnek a pótolhatatlan része, az emelt fővel, egyenes derékkal, magabiztosan járja az útját. Nem tévedhet el. Ezt a csalhatatlanságot, ezt a biztonságot a legtöbben bizony már elveszítették. Oly sok mindent tudunk a környező világról, mégis egyre bizonytalanabbul bolyongunk az életben. Az űr, a sejtek, az atomok titkaiba mélyedünk, közben a legünnepeltebb zsenik, tudósok sem képesek megtalálni a saját boldogságuk útját. Az okok számosak, de mindenképpen érdemes tanulnunk azoktól, akik még emlékeznek. Akik egészen pontosan ismerik, sőt generációk óta élik is az immár sokak szerint csak amolyan távoli ideaként emlegetett Boldog Életet.
Miután Francoise elvonult az egyik „haimaba” aludni, egyedül maradtam a sivatagi éjszakában. A csillagok fényénél egy rövid sétára indultam az egyre hidegebb homokban. Nem volt szükség a fejlámpámra és a homokdűnék távoli, sötéten emelkedő sziluettjeit figyelve egy tuareg kádi szavain járt az eszem. Az öreg, aki még az 1950-es években rabszolgákat tartott, és aki mindezt a világ legtermészetesebb dolgának tartotta, így válaszolt egyik európai ismerőse szemrehányására, aki felrótta a rabszolgáit: „jobban bánok ezekkel a rabszolgákkal, mint a ti cégtulajdonosaitok a munkásaikkal. Az egészségük, jólétük, életük az én gazdagságom. Itt a helyük, ha mehetnének, akkor sem mennének sehova. Tudják, hogy nálam mindig jut étel a tányérjukba, mégha a saját számtól kell is elvonnom. Keservesebb rabszolgasorban élnek Európa civilizált területein, mint itt a sivatagban. Figyelj a szavamra, nem kell hozzá sok idő, és ez a mostoha terület lesz a Föld legélhetőbb szeglete… Végigfutott a hideg a hátamon. Bizonyára már nagyon lehűlt a levegő. Visszabaktattam a haimahoz.
Tekintetemmel szótlanul elbúcsúztam a fényes, égi végtelentől. Érdemes, sőt kötelező azoktól tanulnunk, akik még emlékeznek. Oly kevesen vannak már. Nyilvánvalóan ez csakis azokra vonatkozik, akik maguk is boldogok, elégedettek szeretnénk lenni. Itt és most.
Kovács Zoltán, a VÁNDOR LÁSS alapítója, buddhista tanító