A felmérések szerint napjainkban minden négy diák közül egy már vált iskolai zaklatás áldozatává. Pedagógusok, szülők, speciális szakemberek kétségbeesetten igyekeznek elejét venni az egyre durvább atrocitásoknak. Nem túl sok sikerrel.

A felmérés Spanyolországi állapotokról szól, az utóbbi években ott éltünk, ott látogatták a gyerekek az iskolát. Szlovákiában ezzel sokkal kevesebb a tapasztalatom, de a bullying, az iskolai zaklatás mindenütt ismert probléma. Négy-gyermekes szülőként, előadóként rengeteg szülővel, tanárral, diákkal van módom beszélgetni. Vajon mennyire újkori jelenség az iskolai zaklatás? Mennyire harapózott el az utóbbi időben? Amennyiben növekvő tendenciáról van szó, vajon mi lehet az oka? Kiből válik zaklató és kiből zaklatott?

Rengeteg kérdés fogalmazódik meg, és nem egyszerű mindenre válaszolni. Bár megfigyelhetőek bizonyos tendenciák, nem lehet minden esetre egyfajta sablont alkalmazni. Félrevezető lehet az „iskolai zaklatás” megjelölés, kicsit azt (is) sugallva, hogy ez kizárólag iskolai probléma. A gyerekek, fiatalok az iskolában töltik idejük java részét, ott vannak közösségben, így ezek a konfliktusok is jellemzően ott pattannak ki. Mielőtt elkezdenénk „megoldani” a helyzetet, érdemes megvizsgálni az otthoni, a szülői hátteret. Nem azt szeretném jelezni, hogy mindenről a szülő tehet. Tény, hogy kezdetben általában a szülő az, akitől a legtöbb mintát kapja mindenki. Nyilvánvalóan a születéstől, fogantatástól (sőt)kezdve rengeteg hatás, befolyásoló tényező közrejátszik mindannyiunk fejlődésében. Mindenre kitérni, rávilágítani, de akár csak megemlíteni is felettébb hosszadalmas lenne. Próbáljuk megvizsgálni egyetlen aspektusát a mai életünknek. Mindannyian (naná, hogy a felnőttek is, mégpedig mennyire) egyre gyorsuló és egyre nagyobb kihívásoknak próbálunk eleget tenni. Kicsit sem kirívó példa, hogy zsenge csecsemőket hasonlítunk össze. Már ül, áll, mászik, feláll, megy, gügyög, szavakat formál stb. Óvodás korban már rajzolással, mondókákkal, önfeledt játékkal nem lehet kitűnni, számolással, írással, olvasással, valamelyik idegen nyelven való szavak kiejtésével már labdába rúghatunk…

Talán.

Az iskolában a sokszor indokolatlan elvárások pedig eszeveszett száguldásba kezdenek. Csak kapkodjuk a fejünket, a gyerek meg csak néz. A GYEREK. Bizony még gyerekekről beszélünk, akiknek a játék, az önfeledt játék lenne a legfontosabb dolguk. Miért írom le mindezt, amikor mindezt mindenki nagyon is jól tudja? Tudjuk, de a legtöbben nem gondolják tovább, hogy azok a gyerekek, aki nem teljesen tudnak azonosulni ezzel a helyzettel (ki tud?), azok megkapják a társadalmilag kialakult kategóriák szerinte besorolásukat is. Valaki ügyes, valaki ügyetlen. Valaki okos, valaki kevésbé. Általánosságban, aki a versengésben az élen van az a jó, aki meg nem az nem annyira jó. Kis idővel később pedig egyszerűen átcsúszik a „rossz” kalapba. Aki rossz, az nem jó! Senki sem szeret rossz lenni. Megpróbálunk kompenzálni. Levezetni a régóta gyülemlő feszültséget. Kicsit kiereszteni a gőzt. Valakin levezetni az indulatainkat. Lehetőleg, aki hagyja. Aki gyengébb. Aki eleve sérült… A felnőttek világában hasonló dinamika szerint működnek a dolgok, tehát nem nehéz mintát találni a megbélyegzéshez.

Már jeleztem, ez nem minden okot felsorakoztató magyarázat. De talán az olvasók között is van, aki hallott családokról, ahol itt-ott elcsattan egy-egy pofon, üvöltés. Ezek is minták. Ahol mindig a gyengébb a bűnös, a rossz. A közelmúlt társadalmi eseményei sem sok jóval kecsegtetnek. Ahol a mindenkori vezetők tűrik, esetleg támogatják, még rosszabb esetben sugallják, hogy a problémák megoldása egy általánosan utálható csoport vagy réteg megbélyegzése lehet, ott saját maguk alatt vágják a fát. Keresünk valakit aki kellőképpen szerencsétlen, aki nem olyan mint mi, aki gyengébb, aki más… Legyen ő a rossz, mi többiek pedig legalább addig nem félünk, amíg a szerencsétlent vegzálhatjuk. Váll- veregetve, mély egyetértésben.

Sajnos az ilyen minták (is) ragadósak. Az iskolai zaklatás megléte nem csak iskolai probléma, egyfajta társadalmi tükör is egyben, mely mindannyiunkat érint. A kevesebb elvárás, a kevesebb versengés, a sokkal több mosoly, a gyengék felvállalása, felsegítése, az adakozás talán tudna változtatni a dolgon…

Kovács Zoltán – buddhista tanító, a VándorLáss alapítója

Az írás a Vasárnap LÉLEK mellékletében jelent meg.