Egy öreg kínainak olyan csodálatos fehér lova volt, hogy az ország leggazdagabbjai is irigykedtek rá. Valahányszor sok pénzt ajánlottak fel neki a lóért cserébe, az öregember így hárította el a kérést: – Ez a ló sokkal többet jelent nekem, mint hinnétek, ő a barátom is, nem adhatom el.

Egy napon a ló eltűnt. Az üres istálló előtt összegyűlt szomszédok nem győztek siránkozni:

– Te szerencsétlen bolond, sejteni lehetett, hogy el fogják lopni tőled ezt az állatot! Miért nem adtad el? Micsoda balszerencse! – A paraszt azonban csak ennyit mondott:
– Tán igazatok van, majd meglátjuk.

Az emberek fejcsóválva széledtek szét. Nem értették miről beszél az öreg. Kicsit bolondnak tartották.
Két héttel később visszajött a fehér ló. Nem lopták el, egész egyszerűen csak elszabadult, és most mintegy tizenkét vadlóval együtt tért vissza kiruccanásáról. A falusiak nem győztek ujjongani:

– Igazad volt, nem szerencsétlenség, hanem áldás, ami történt!

– Tán igazatok van, majd meglátjuk.

A falusiak szétszéledtek, meg voltak győződve arról, hogy az idős ember összevissza beszél. Kapni tizenkét gyönyörű lovat minden kétséget kizáróan égi ajándék. Hogyan is lehetne ezt tagadni?
Az öreg paraszt fia elkezdte a vadlovak betörését. Az egyik levetette magáról, és megtaposta. A falubeliek ismét jöttek, ezúttal a siránkozáson volt a sor:

– Szegény barátunk, igazad volt! Ezek a lovak nem hoztak neked szerencsét. Lám most egyetlen fiad nyomorék lett. Ki segít majd neked idős napjaidban? Igazán sajnálatraméltó vagy!

– Tán igazatok van, majd meglátjuk.
A szomszédok sajnálkozva széledtek szét.
Nem sokkal később kitört a háború, és a falu összes fiatalemberét besorozták, kivéve a nyomorékot.

– Öregember – panaszkodtak a falubeliek –, igazad volt, a fiad ugyan nem tud járni többé, de legalább melletted marad, míg a mi fiaink mennek a halálba. Micsoda szerencse!

– Tán igazatok van – válaszolt ismét az öreg, de én most sem vonnék le messzemenő következtetéseket…

Régi, kínai tanmese nyomán.

VÁNDOR LÁSS