Novemberben közel egy hónapot töltöttem Afrikában, előtte pedig otthon jártam Andalúziában, ahol szintén meleg, napsütés, lassúság és rengeteg mosoly kényezteti a vándort.

Akik régóta ismernek, úgy tudják rólam, hogy a hegyek ölelésében érzem magam igazán otthon. Gleccsereken, völgyekben és csúcsokon, hóban, fagyban, szélviharban, menedékházban. S ez így igaz.

Újabb ismerőseim mély meggyőződése, hogy Afrikában, a sivatagban, a Szaharában vagyok valóban elememben. Szikrázó napsütésben, szárazságban, homokdűnék árnyékában, csillagfényben éjszakázva. S ez is éppen így igaz.
*

Amiről most szólni szeretnék, az a sivatagi élettel, a nomádokkal, a marrákesi zsongással, az arab-berber barátokkal, a milliócsillagos éjszakákkal, a homokdűnéken álmodott világokkal, a hamammal, a végtelen csönddel, a lassúsággal és azzal a megfoghatatlan varázzsal kapcsolatos, ami miatt lassanként, szinte észrevétlenül otthonommá vált a Szahara is…

Ehhez kellett néhány év andalúziai élet a családommal – négy gyermek és egy (első és egyetlen) feleség –, Afrika közelsége és Alberto Vazquez Figueroa élete, könyvei, történetei, amelyek szó szerint megbabonáztak.

A spanyol nyelv szépségeiben elsősorban az utcán (bárokban, iskolában, tengerparton, boltokban) beszélgetve, másrészt a helyi könyvtárból kölcsönzött könyveket bújva volt lehetőségem elmerülni. Itt jön képbe Figueroa.

Valamikor az 1940-es években, édesanyja korai halála után gyermekként került Gran Canariaról, a Kanári-szigetekről a Szaharába, ahol a nagybátyja családjában – meg persze a sivatag porában, forróságában – nevelkedett. A Szabad Néppel (amazigh, ahogy a berberek nevezik magukat), a sivatagi nomádokkal összebarátkozva, akik társaságában meghatározó kalandokban volt része.

Később újságíróként, búvároktatóként, haditudósítóként, kalandorként és íróként vált ismerté, így találkozhattam a könyveivel én is.

Az első könyvélményem tőle/vele Amazóniában játszódik, de ez most mellékszál. Az biztos, hogy azonnal levett a lábamról. Huszonvalahány könyvét olvastam el gyors egymásutánban.

Amit a sivatagról, a Szahara hívásáról, a sivatagi népekről, tuaregekről, életmódjukról, sorsukról, szellemükről mesélt, az teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy hamarosan én is a sivatagban kalandozok majd.

Andalúziából tényleg csak egy ugrás Marrákes, és a sevillai reptérre eljutni nagyjából dupla annyiba került, mint elrepülni Marokkóba.

Amikor megérkeztem a Vörös Városba, természetesen a medinában, a történelmi városközpontban foglaltam szobát egy kedves riadban. Marrákes berber város, tehát a döntő többség berberül, arabul és franciául beszél. Az utcán nagyon sokan spanyolul és/vagy angolul szólítják le a turistát. Nyelvi akadály nélkül gyorsan belassultam, hiszen a szoba kifizetése, átvétele egy ráérős, lassú, beszélgetős teázásba megy át. Itt fontos megjegyeznem, hogy az andalúziai mindennapok sem a stresszről, a sietségről, a kapkodásról szólnak. Plusz sokak elmondása szerint tehetségesen lassú vagyok egyébként is. Ez is egy adottság, na.

Házigazdám csevegős kedvében volt, s kifaggatott: honnan, miért, hányadszor járok errefelé. Nem sietett, s én sem siettem sehová. Erőfeszítés nélkül belesüppedtem a helyi, ráérősen kellemes ritmusba. Eszembe jutott, hogy egy andalúz ismerősöm adott egy telefonszámot, hívjam fel, ha Marrákesbe vet az élet. Nagyon kedves barátnője telefonszáma, aki esélyes, hogy a napokban autózik majd a senki földjére, valahová az algériai határ mellé, ahová én is készülök. A sivatagba.

Úgyhogy felhívtam Francoise-t. Megegyeztünk, hogy néhány nap múlva indul haza a Marrákesi Nemzetközi Filmvesztiválról. A sivatag szélén él, egy pici lakásban.

Amíg telefonáltam, szakállas, kedves arcú házigazdám látszólag gondolataiba mélyedve teázott, majd miután befejeztem a beszélgetést, tárgyilagosan közölte velem, hogy mindent hallott, és alkalmi hölgyismerősök még véletlenül sem tehetik be ide a lábukat.

Miután elmagyaráztam, hogy semmi hasonlóra nem készültem, mosolyogva közölte, hogy sem előre megfontolt szándékkal, sem megfontolatlanul, de nem fogadhatok hölgyvendéget, mert errefelé az ilyesmi nem illik. Még egy kis teát?

Miután ilyenképpen megegyeztünk a helyi szabályokban, ellátott néhány fontos tanáccsal, jelesül: melyik árus unokatestvérénél járok a legjobban, ha szőnyeget, bőrterméket, szuvenírt, bútort, ruhát, argánolajat, alig használt protézist vagy élő haszonállatot kívánnék gyorsan beszerezni.

*

A medina Bab Doukkala részének zsúfolt sikátoraiban bolyongva észrevehetően nőtt a zaj, a fény és a tömeg, egyre gyakrabban préselődtünk egymáshoz a gyalogos, mopedes, taligát, szekeret, babakocsit toló tömegben. Kezdetben erősen frusztrált, hogy a zsebtolvajok fő munkaterepén kell összezsúfolódni, ezért folyamatosan tapogattam a zsebeimet, vajon még érdemes lesz-e bármit is keresnem bennük. Nem reprezentatív a minta, de azóta több tucatszor tolongtam szűk sikátorokban, s eddig még soha nem tűnt el semmim. Bízom benne, ez így is marad. ¡Insallah!

Aztán egyszerre kiértem a térre.

A Big Square, ahogy a turisták keresik, vagy a Jemaa el-Fnaa, a Lefejezettek Tere, ahogy a helyiek ismerik.

Lélegzetelállító, monumentális, zsongó kavalkád fogadott Afrika legforgalmasabb terén. Kígyóbűvölők, varázslók, akrobaták, majomidomárok, zenészek, színészek, mesemondók, csigaárusok, gyümölcsfacsarók és mások szórakoztatják az embereket.

A medinában található a souk, a helyi piac, Marokkó legnagyobb tradicionális berber piaca közel húsz bazárral, melyek áruk széles skáláját kínálják a tradicionális berber szőnyegektől a modern elektronikai cikkekig. A lakosság számottevő hányada kézművességgel foglalkozik, termékeiket főként a turistáknak árulják.

Megérkeztem. Azt sem tudtam, merre kapjam a fejem. Úgy véltem – ne feledjük, ez az első találkozásom volt a TÉRrel! –, megiszok egy narancslevet, aztán belesimulok az eseményekbe.
*

Csakhogy a tér mesterei azonnal kiszúrtak. Hatodik érzékük megsúgta, spanyolul kedveskedjenek, kérdezzenek, kínáljanak, kábítsanak el. Megérezték, hogy első bálos kezdő került a karmaikba. Itt a friss hús! A suttogó hír pillanatokon belül elért mindenkit. Hirtelen néhány tucat „legjobb barátom“ kínált finomabbnál finomabb gyümölcslevekkel, és… nem álltam ellen. Olcsón adták, szeretem is, nekik is élni kell valamiből. Win-win.

Úgy éreztem, felvettem a ritmust, a hennafestő hölgyet néhány váratlan tánclépéssel átvertem, a majomidomárt és a majmot is sikerült kicseleznem (csak mert a majom meg volt kötve), hogy ugyanazzal a lendülettel kobrák és csörgőkígyók közé keveredjek, ahonnan nem volt kiút.

Nem vártam köszönetet, mentem is tovább. Azaz csak mentem volna, mert az egyik vézna, foghíjas, banditaábrázatú kígyóbűvölő az utamat állta, és elmagyarázta, hogy az öt euró már-már a sértés kategóriába esik, mert az ingyen fotó árfolyama biztosan legalább húsz euró körül mozog, s ugye ők hárman bűvölnek kígyót, és sok-sok gyerek várja mindhármukat este otthon… 70-80 euró tényleg nem pénz, ugye?

Nagy veszkedés lett belőle. Nem kértem a fotót, viszont hagytam magam rábeszélni. De hatvanat akkor sem adok! Rendben, így viszont éhen veszik a család (sőt családok!) – ez a mantra ment hosszú perceken át, körbe-körbe.
*

Végül megmenekültem, s nem fizettem többet, bár az emberismeretembe vetett hitem kicsit megtépázódott. Inkább beültem egy teára, hogy távolról figyeljem az eseményeket.

Néhány napig a TÉR-en és környékén ismerkedtem, alkudoztam, teáztam, s kezdtem ráérezni a helyi ritmusra – aztán pedig végre találkoztam Francoise-val, együtt vacsoráztunk, s a következő reggelen elindultunk az Atlasz hágóin át a sivatag irányába.

Folytatjuk…

A cikk a Vasárnap magazin nyomtatott és online változatában jelent meg, 2024. január 17-én.