Ma láttam az Albaicínt.
Dehogy csak láttam. Éreztem, sőt mélyen letüdőztem, lenn tartottam és lehunyt szemmel, de nyitott tudattal, hosszan engedtem kifelé. A hatását tekintve eddig nem találkoztam ilyen ütős anyaggal.
Most értünk haza Granadából, éppen csak letusoltam és leültem, hogy megkíséreljem lepötyögni a választ a miértekre. Miért éreztem szinte az első pillanatoktól hálát a tényért, miszerint Andalúzia legbájosabb szegletében élhetek együtt a családommal? Miért könnyebbültem meg attól, hogy Granadától meglehetősen távol van a tenger? Egészen egyszerűen azért, mert így esélyesnek tűnt, hogy komolyabb testi-lelki sérülés nélkül úszom meg az első komolyabb ismerkedést a carmenekkel.
Jaj, bizony a carmenekkel, amelyek szinte teljesen megbabonáztak De kezdjük valahol az elején, vagyis inkább csapjunk azonnal a közepébe. Granadában vagyunk. Velünk szemben az Alhambrát, az mögött pedig a Sierra Nevada gerincét próbálom megfigyelni, de a reggeli párában a hegyóriás még fátylak mögött készülődik a mai jelenésére. Az Ermita de San Miguel Alto előtt nézelődünk. Lustán szedem tele a szemem az alant kacskaringós utcáival, sikátoraival csalogató Albaicín házteteit, teraszait figyelve. Merre lehetnek a „carmenek”? – teszi fel hirtelen a kérdést kedvesem.
– Carmenek? – morfondírozok, közben azon tűnődöm, hogy bevalljam, vagy se miszerint nem ugrik be sem elsőre, sem másodikra, sem később: vajon kikről is beszél. Persze minden három andalúz szépség közül legalább kettőt Carmennek hívnak, de hatodik érzékem azt súgja, hogy a megoldás nem ennyire banális. Amíg fontoskodva állítgatom a fényképezőgépet és a „carmenek” mibenlétén töröm a fejem, Kati már szóba is elegyedik az egyik nagyon barna, nagyon helyi „mindig innen nézelődök” bácsival.
Ott lenn a fáknál, látod? Azok ott már carmenek. – mutogat lelkesen. Én is megnyugodtam, éppen arra akartunk menni, így talán korábban derül ki a rejtély, mint a tudatlanságom. Megnyugszom.
„Az Albaicín külön világ, város a városban. Az idevaló (cigány) ember, ha midőn visszatér a hegyoldalba, s a Plaza de San Miguel Bajo valamelyik kicsiny kocsmája előtt megtörli verejtékező homlokát, így sóhajt fel: „Aj, de elfáradtam, lent voltam Granadában.” – valahogy így kezdte idézni Kati az aktuálisan kedvenc novelláskötetéből Száraz Miklós György, a lényeggel is közvetlen rokonságot mutató szavait a carmenek természetéről.
Jó ötletnek tűnik megosztanom néhány gondolatot a könyvből, hiszen Kedvesem rajongó szavait hallgatva egyre mélyebben merültem el a városrész semmivel sem hasonlítható hangulatában, és először éreztem úgy, hogy Albaicín se perc alatt rabul ejti a gyanútlan vándor szívét. „… ezek a szemfülesen épített, az illetéktelen tekintettől gondosan elzárt kiskertek a nevezetes granadai carmenek. Napfény, zöld lomb, virágok és csönd… …Granada legódonabb lakóházai kifelé nem sokat mutatnak. .. …Mert a carmen nem csak ház, kert, és udvar, a carmen életforma. Bensőséges, ráérős, érzéki tempójú élet a carmeneké. A carmen olyan világ, ami igazából már nincs is, ami elmúlt. Az igazi carmen soha nem nagy. Egy falatka éden. Olyan kert, amelyben mindig van gyümölcs. A szó eredete is az arab szőlőskertekben keresendő… …A carmenhez kell egy ház is. Az sem kell, hogy nagy legyen. Az a fontos, hogy kívülről senki ne lásson be, ámde bentről jó kilátás nyíljon… …A legszebb carmenek az Albaicín Alhambra felé néző lejtőin vannak. A carmen az ízlésen innen van. Nem kell hozzá. A carmen nem ízléses, hanem egyszerű. Kényelmes. Egyáltalán semmit sem árul el, csak azt, hogy akinek carmenje van, annak carmenje van. És ez elég. …hiszen tulajdonosa nem kifelé, hanem befelé kíván élni… És tudja, hogy a boldogság a kicsi dolgokban a legízesebb…”
Egyszóval kicsi feleségem ilyesfajta mézesmadzagot húzott előttem carmentől carmenig. Mint jó ideje, örömmel követtem most is minden lépését. Andalúzia egyik gyöngyszeme ismét andalítóan kezdett ringatni, de én még időben észbe kaptam,… és hagytam. Sikerült is teljes valómmal átadni magam eme örömök élvezetének. Ekkor tüdőztem le ismét jó mélyen az Albaicínben fokozottan tetten érhető mediterrán életritmust. Hatásaként gyakran az időtlenségbe csöppensz. Csak ülsz egy padon, csodálod a lemenő nap fényében pazarabbnál pazarabb színekbe öltöző Alhambra masszív falait. Nem sietsz. Nincs hova. Sőt, nincs kinek. Behunyod a szemed, és hagyod, látod, élvezed, ahogy az Idő ráérősen bandukol az Albaicín sikátoraiban, majd megáll egy-egy pohár bor és jóízű beszélgetés, hallgatás kedvéért. Andalúziai VándorLássainkon mindenképpen meglátogatjuk Granadát, de komoly kockázatot vállal az a kalandor, aki veszi a bátorságot (ha röpke időre is) és belemerül az albaicínbeli carmenlakók világába. Egy belga festő a halála után kedvenc városára hagyta a házát, így egy ideje bárki bepillantást nyerhet egy hamisítatlan carmen életébe.
Illetve dehogyis kaphat. Ez csak egy múzeum, de mégis. A nyitott szelleműeket egészen elképesztő gyorsasággal képes megfertőzni, aztán meg… Na, mindegy. Én mindenkit figyelmeztettem.
A végszó legyen az íróé: „A régi albaicínbeliek azt mondják, a születésünk helyét nem választhatjuk meg, de ha szerencsések vagyunk, a halálunkét igen.”
Kovács Zoltán, a VÁNDOR LÁSS alapítója, buddhista tanító, Frigilianaból:)
* a címben szereplő idézet Pedro Soho de Rojastól, a XVII. századi, granadai költőtől származik.
