gondoltam magamról, miközben már harmadik napja ringatóztunk a Rio Patuca hullámain. Ismételten megeresztettem egy lelkes körvigyort. Na nem mintha ismerkedni akartam volna , csak egészen egyszerűen nem bírtam visszatartani.

Indián pipantén csónakázunk a Föld negyedik legnagyobb összefüggő esőerdejében élő Tawahkák falujába valahol a hondurasi-nikaraguai határvidéken.* Még hosszú út áll előttünk, így ismételten igyekszem kényelmesebben elhelyezkedni, és miközben útitársaim arcát figyelem, ismételten eltűnődöm azon a számomra megoldhatatlan rejtélyen, vajon miért tartja a földi populáció zöme a munkát, a törődést, a folyamatos erőfeszítést áldásnak vagy a legjobb esetben is az élet elkerülhetetlen, kikerülhetetlen tartozékának. Igaz, morfondírozom tovább, sokan éppenséggel átoknak tartják, de elkerülhetetlenségét ők sem kérdőjelezik meg szinte soha. Feltehetően sokan vannak, akik élvezik a hajtást, a pörgést- veszem sorba a lehetőségeket. Ezek bizonyára nem panaszkodnak, sőt szerencsésnek, boldognak érzik magukat. Velük nincs gond, hadd hajtsanak amíg csak bírnak. Most hamarjában ugyan egy ilyen ismerősöm sem jut az eszembe, de megvallom, nem erőltettem meg túlságosan az emlékezetemet.

Persze az önmagunkkal szembeni őszinteség hiányának is betudható a mindenkori munkamániások puszta léte, de ez ismét egy messzire vezető gondolatmenet lenne. Aki viszont panaszkodik, az mégis miért ragaszkodik ahhoz a gyermeteg elképzeléshez, hogy a munka (itt most folyamatos, hosszantartó, jellemzően lélektelen és unalmas tevékenységre gondolok, amiről Hamvas Bélának a cement jutott az eszébe. Tudod, az a hülyénszürke, földhözragadt, „fontos” anyag) szerves része létünknek. Hosszú évezredeken (beszélhetünk évszázezredekről, sőt millió évekről is) át működtek közösségek a mai értelemben vett munka nélkül. És a „munkán” kívül az írott törvényeket, depressziót, a háborút, az éhezést és a boldogtalanságot is nélkülözte az életritmusuk. Pontosan ez a kérdéskör az, ami miatt most egy pipantén csordogálok bele az őserdőbe.

Őseink nagyon hosszú időn át gyűjtögettek, vadásztak, termesztettek néhány terményt, miközben a hosszantartó elégedettség (nevezhetjük boldogságnak is) nem volt ritka vendég köreikben. Tisztelték a környezetüket, egymást és önmagukat. Nem tartották magukat a világ egyedüli tulajdonosainak és urainak. Isteneik nem mogorva, hatalmaskodó autokraták voltak, akik prófétáikon keresztül szólnak az egyszerű néphez, hanem minden pillanatban tetten érhető, közeli, nagyon konkrét megjelenési formák, amelyekkel napirenden kapcsolatba került a közösség egésze. Az istenek ott vannak a fákban, a szitáló esőben, a húst adó őzben, a kövekben, bennünk, Mindenben. Hangjuk, üzenetük most is érvényes és hallható, de fontosságunk és a munkánk fontossága miatt évezredek óta már csak maroknyian hallják meg. Még mindig vannak, akik eszerint élnek. Aki odafigyelnek, akik látnak, akik hallanak. Akik nem hisznek abban, hogy a Földön nem lehetünk boldogok. Akik a lelketlen robotra, a kizárólag pénzkereseti megfontolásból végzett munkára nem áldásként és életük értelmeként tekintenek, akik nem átalkodnak boldogan, gondtalanul élni.

A gondok a fejekben kezdődnek. Lehet másképpen. Persze csak azokat buzdítok a változtatásra, akik nem élvezik életük minden egyes pillanatát. Nehéz arról beszélni, hogy a feltűnően fölösleges mindennapi dolgainkról (a „cuccokról”)lemondva azonnal könnyebben lélegeznénk. Először is érezzük, ahogy kevésbé merevvé, rugalmasabbá, érdeklődőbbé és mosolygósabbá válunk, ami újabb és újabb lehetőségeket vet fel szinte azonnal. Persze amíg mindössze néhány tucatnyian mondanak le a merevségükről, szenvedésükről, addig nem várható számottevő változás. Határozottan nem a semmittevés általánosan elfogadott kategóriáiról beszélek. Inkább olyan tevékenységre gondoljatok, ami közben az ember az égre emeli tekintetét, és pontosan érti, éli azt a zen mondást, miszerint:
Minden nap jó nap.

Közben meg vigyorog, mint egy bushman.

Kovács Zoltán, a VándorLáss alapítója, buddhista tanító
* – a Tawahka expedícióról íródott könyv még megrendelhető. Kis fantáziával pöpec karácsonyi ajándékká is varázsolható. Infó: vandorlass@vandorlass.eu