Vándorblog

Egyetlen szál virág az egész világ

(Déli vándorjegyzetek napsütésről, könnyűségről, boldogságról és a tenger fölé magasodó hegyekről.)

 

A reggeli elcsendesÜlés, (nem meditációt írok, mert a kifejezés sokat devalválódott, a legtöbben nem azt értik alatta, amit valójában jelent) méltó folytatása egy üdítő séta a hegyekben. Néhány éve egy kis, andalúziai hegyi faluban élek, így a lehetőség minden reggel adott. A környező csúcsok, völgyek, az alant kanyargó, hófehér házak közötti utcák ébredezése, a horizontot uraló tenger megnyugtató kéksége szabaddá, szárnyalóvá teszi az ember gondolatait. A hegytetőkről mindig tágabb perspektíva nyílik. Az oda vezető út tisztítja a tudatot, könnyűvé teszi a szívet és jó étvágyat csinál.
Egyik kedvenc tanítóm szavai járnak az eszemben: „Nem az a feladatunk, hogy másokban megpróbáljuk felébreszteni a „buddhát”, éppen elég, ha észrevesszük.”

 

„A buddha” helyébe behelyettesíthetjük a „jóságot”, a „tehetséget”, a „méltóságot“, de akár a „tudást” is.

 

Jó szívvel ajánlom mindenkinek a figyelmébe. Érdemes kipróbálni. Persze elvárások nélkül. Kezdetben nyilvánvalóan egyszerűbb a szívünkhöz közel álló személyekkel kezdeni, majd kellő tapasztalatgyűjtés után folyamatosan kiterjeszteni a kevésbé ismert, kevésbé kedvelt ismerőseinkre.
Biztosan nem árulok el nagy titkot azzal, hogy mindenkiben egy egyszeri, megismételhetetlen és páratlan csoda lakozik. Hogy annyi mindenkiben kicsit sem látszik? Meglehet. Talán a legtöbben túlságosan elfeledkeztek önmaguk értékeiről, valódi természetükről. Talán nem találták meg a csoda kiteljesedéséhez vezető utat. Talán az elvárások, az ítéletek, a megszokás vaskos rétegei rejtik a tüneményt. De egészen biztosan ott rejtőzik.
A sokaságban nyüzsgő, állandóan aggodalmaskodó, építő, romboló, vitázó, haladó, felfedező, síró-nevető, ma egyre inkább önmegvalósítani igyekvő tömeget szemlélve mindig felmerül bennem a gyanú: Vajon tudják, hogy mit keresnek? Tudják, mi hajtja, űzi őket? Mi teszi lehetetlenné számukra a lassú, méltóságteljes, boldog életet?

 

Vagy egész egyszerűen úsznak az árral, tekintetüket makacsul az anyagra, a földre szegezve, miközben a végtelen tér, az égi lehetőség, tudás egyre inkább elhalványul az emlékeikben.

 

A tömegek által kitaposott keréknyom nem mindenki sajátja. Merjük felemelni az arcunkat és merjünk rálelni a saját ösvényünkre. Ezzel a korábban említett, valódi értékeinket elhomályosító szenny nagy részétől egycsapásra megszabadulhatunk. Ha közben még élvezzük is, hát legyen.

 

„Az igazi kihívás az ember számára, hogy megtalálja az utat önmagához.” Vallja Hermann Hesse.
Az önismeret felé vezető út nem azonos a nyáj, a tömeg útjával. Csakis a saját utunkat járva találkozhatunk a derűvel, békével, elégedettséggel, nyugalommal. Nem kell ahhoz világot váltani, teremteni, hogy az ember megtalálja az Édent. Aki képes mosolyt és jókedvet csempészni saját és a környezete mindennapjaiba, az valószínűleg jó úton jár. Talán nem kellene erőlködni, annyi mindent buzgón jobbá tenni, az egyetlen helyes útra kényszeríteni a tévelygőket. Talán elég lenne némiképpen szerényebben, egyszerűben, alázatosabban hagyni a dolgokat, hogy megtörténjenek. Részemről Lin-csi apát üzenetét tartom követendő példának, aki a világok alakulását, folyamatos változásának szemlélését tartotta az egyedüli, bölcshöz méltó tevékenységnek.

 

Hozzáteszem csendes, elégedett, derűs szemlélődésről beszélt a mester.

 

Kovács Zoltán – buddhista tanító, a VÁNDOR LÁSS egyik alapítója