Vándorblog

A tuareg szemével

Az imohag – ahogy a nomád tuaregek önmagukat nevezik – rezzenéstelen arccal, mégis meglehetős megrökönyödéssel figyelte a távolban felbukkanó, ördögi gyorsasággal közeledő porfelhőt. Egy kívülálló természetesen mindössze egy szoborként álldogáló, szikár alakot látott volna, hiszen a megfigyelő, a tuareg hagyományoknak megfelelően, indigókék kendőt viselt a fején, amelynek szárával, a környezetét pásztázó szemeit kivéve, az egész arcát eltakarta.
Bár egész életét a végtelen sivatagban töltötte nomád pásztorként vándorolva, ha csak hallomásból is, de rendelkezett információkkal a civilizált külvilág csodamasináit illetően. Többször találkozott letelepedett, modern városokban, falvakban lakó berberekkel vagy éppen arabokkal, akik az esti tábortűznél, teát kortyolva hosszasan meséltek a megváltozott körülményekről, és nosztalgiával tekintettek vissza szabad kószálásaikra a Föld egyik legmostohább vidékén, amelynek ők, a tuaregek, korokon át megkérdőjelezhetetlen gazdái voltak. Tán senki más nem lett volna képes túlélni hasonló területen, de biztosan nem véletlenül szól annyi misztifikált történet a sivatagi nomádok emberfeletti képességeiről.
Elképedt a közelgő a gépjármű sebességén, és keserűen nyugtázta, hogy a legpompásabb dromedárja, egy valódi mehari, sem vehetné fel a versenyt a száguldó utazóval. Később megtudta, hogy egy országhatárokon átívelő, óriási hírverésű és költségvetésű autóverseny egyik résztvevőjét sodorta a sors teveszőr haimája elé. Praktikus világképébe sehogy sem fért bele szervezők, versenyzők, résztvevők motivációja, akik saját, és sok más, az útjukba kerülő embertársuk életét teszik kockára rendszeresen, egy elképesztő mértékű energiát és anyagiakat felemésztő versengés, magamutogatás kedvéért. Teszik mindezt megdöbbentő arcátlansággal és pazarlással a világ egyik legszegényebb, legelmaradottabb régiójában, ahol sokszor a napi ivóvíz léte vagy nemléte ténylegesen élet és halál kérdése.
Gacel Sayah, a Fátyol Népének, a tuaregeknek egyik tipikus, autentikus, és a származására végtelenségig büszke képviselője, egy ideje mindennapjaim aktív inspirálójává lépett elő. A hegyek fenséges, hófedte gerincei és csúcsai, az esőerdő párás, sűrű, élettől lüktető tapasztalatai után most Afrika sivatagos területein találkoztam olyan mély üzenettel, amely egyre erőteljesebb motivációt jelentenek. Vajon miféle motivációról, miféle üzenetről beszélek? Nem könnyű szavakba önteni. Mondhatni kimondottan nehéz. Vagy éppen túlságosan egyszerű.
Mindkét válasz igaz és mégsem.
Miképpen értem mindezt? A világ működése végtelenül egyszerű történet. Amit számomra a sivatag sugall, mindenki számára egy szempillantás alatt felfoghatóvá válna, ha csak egyetlen pillanatra is képesek lennénk egy tuareg szemével látni a világot. Egy szempillantás alatt sok minden a feje tetejére állna. Vagy a helyére billenne. Nézőpont kérdése.
Mérhetetlenül több hálát éreznénk minden pillanatban, minden reggeli ébredésnél, minden kedves érintésnél, minden étkezésnél, mosolynál, lélegzetvételnél. Kapcsolataink azonnal leszűkülnének a legfontosabb családi, baráti kötelékekre. Hirtelen töménytelen szabadidő állna a rendelkezésünkre. A fölösleges lim-lomok garmadájától egy szempillantás alatt megszabadulnánk, ahogy a cserélhető állarcaink sokaságától is. Az önbizalomhiány, a depresszió, az útkeresés, az önmegvalósítás, a folyamatos jövőre való felkészülés és a múlton való rágódás, nosztalgia egyszerre furcsán nevetséges különcségként hatna. A pillanat megélése nem a képernyővédőnk üzeneteként, hanem közvetlen tapasztalásként lenne mindennapjaink része. A környezetszennyezés, a túlméretezett ökológiai lábnyom okozta önmarcangolás vagy éppen a másokra való ujjal mutogatás szintén értelmét veszítené. Mindaddig viszont egy-egy sokmillióval dotált verseny, amely jó eséllyel néhány nem teljesen beszámítható pénzember játéktere, sem botrányosnak, sem ostobának nem hat. Egy-egy hetekig újdonságnak számító gépjárműért, technikai csodákért, mobiltelefonért, soha nem használt ruhákért, a világ másik végére tervezett utazásokért, ékszerekért, diplomáért vagy éppen címekért simán áldozunk évtizedeket az életünkből, jól tudva, hogy ha nagy nehézségek árán el is érünk valamit, az két hét múlva már idejétmúlt vacaknak számít majd, és a szemétben a helye. Egyidejűleg rengeteg energiát fektetünk, hogy természetvédő szerepben tetszelegve, legújabb kütyünkkel szelfizve szerepelhessünk a kizárólag sikeres és boldog és önfeledten vigyorgó arcokkal teli kedvenc közösségi oldalunkon.
Tán nem fontos ecsetelni, mennyire tűnhet értelmesnek ez az egész egy tuareg szemében.
Kovács Zoltán, buddhista tanító, a VÁNDOR LÁSS alapítója